Mi nem látunk?

49. évfolyam, 09. szám

Polónyi István-Timár János

Ti nem halljátok? Ők nem beszélnek?

Ebben az írásban arra szeretnénk rámutatni, hogy a felsőoktatás legújabb törvénytervezete sajnálatos folytatása a hazai oktatást, különösen a felsőoktatást a rendszerváltozás óta jellemző önámításnak, ami növekvő társadalmi-gazdasági konfliktusokat és károkat fog okozni.

(A közelmúlt dicsősége) A felsőoktatás átfogó korszerűsítésének koncepciói közül 2003 tavasza óta legalább négy dokumentum került nyilvánosságra, míg végre az oktatási miniszter a kormány elé vitte ijesztően terjedelmes felsőoktatási törvényjavaslatát.

Az előterjesztés indokolása hemzseg a "Bolognai nyilatkozat", az "Európai Közösség", az "Európai Felsőoktatási Térség", a "tudásalapú gazdaság új kihívásai", a felsőoktatás mint "városi szellemi központ", a "piaci igényekre gyorsan reagáló" intézmények és a "rászorultsági alapon működő felsőoktatás" szólamaitól. A törvénytervezet a felsőoktatás arányának további kiterjesztését és nagyarányú pénzügyi támogatását irányozza elő.

Ezzel szembetűnő ellentétben a kormány az év elején kénytelen volt intézkedni a pályakezdő diplomások munkanélküliségét enyhítő "gyakornoki" állások bevezetéséről.

Sem ez utóbbi intézkedést, sem a kormány elé vitt előterjesztést nem magyarázza Pálinkás József volt oktatási miniszter 2001 őszi jelentése a felsőoktatás hétéves eredményeiről. Az ugyanis hosszasan sorolta a felsőoktatás kimagasló eredményeit, megoldatlan problémát egyáltalán nem említett.

Előre látható, hogy a közeli jövőben számítani kell a munkanélküli és inaktív, valamint a magas képzettséget nem igénylő munkahelyeken dolgozó, gyengén fizetett diplomások számának és arányának jelentős növekedésével. A média időnként - a sportolimpiákhoz hasonlóan - reklámozza ugyan a hazai elitintézmények szűk körének kimagasló eredményeit, de egyre több publikáció ad hírt a hazai oktatásnak, különösen a felsőoktatásnak a fejlett országok mezőnyében kirívóan gyenge minőségéről.

Néhány napja a miniszterelnök a Suzuki gyárban tett látogatásakor hallhatta, hogy a gyár szakmunkásainak nagyobbik részét Szlovákiából hozzák át naponta, mert itthon nincs elég szakmunkás. A VOSZ ügyvezető elnöke, Demján Sándor már egy éve felhívta erre a figyelmet, és rámutatott arra az anomáliára is, hogy az elmúlt években jóval több diplomást képeztek nálunk, mint technikust és szakmunkást együttvéve.

(Egyre magasabbra egyre alacsonyabb színvonalon) Mit mutatnak az elmúlt tizenöt év impozáns, számszerű eredményei? 1990 óta a nappali tagozatos gimnáziumi és szakközépiskolai tanulók száma átlagosan másfélszeresére, a felsőoktatás hallgatóinak száma közel háromszorosára nőtt. A fejlődés vesztese a szak(munkás)iskolai képzés, amelynek tanulólétszáma nagyjából felére csökkent (noha az OECD éppen ezt a középfokú szakképzést állította a tagországok elé követendő példaként). A továbbtanulók aránya még nagyobb fejlődést jelez. A nappali tagozaton érettségizettek aránya 2003-ban elérte a hatvan százalékot. A 18-21 éves fiatalok közül a felsőoktatás nappali tagozatára 42 százalékuk, az esti, levelező és távoktatási hallgatókkal együtt hatvan százalékuk iratkozott be.

2001-ben a foglalkoztatottak közel egyötöde volt diplomás. 2010-ben nagyjából minden negyedik, 2015-ben pedig majd minden harmadik lesz diplomás. A hazai arányok egyre inkább a nálunk jóval fejlettebb országokéhoz hasonlítanak. De hogyan tudja hasznosítani a hazai munkaerőpiac a látványos eredményeket?

Sokan hiszik, hogy nem lesz gond, hiszen a hazai diplomás munkanélküliség Európában az egyik legalacsonyabb. Azonban ha nemcsak a munkanélkülieket, hanem a gazdaságilag inaktívakat is számba vesszük, akkor már korántsem kedvező a kép. A diplomások foglalkoztatása mindössze 83 százalékos, de számos szakon még ennél is jóval alacsonyabb.

A média sikerjelentéseivel ellentétben a nemzetközi tudásszintvizsgálatok (PISA) szerint a magyar fiatalok természettudományos ismerete átlagos, matematikából átlag alatti, a szövegértelmezésben pedig nagyon gyenge. A tanulók eredményei a családi háttér és a lakóhely szerint szélsőségesen különböznek. Ez az oktatás nem csökkenti, hanem inkább kiélezi a családi-társadalmi környezetből eredő egyenlőtlenségeket.

A fejlett országokban a gazdasági fejlődéssel összhangban négy évtized alatt ment végbe a felsőoktatás bővülése, mi alig tizenöt év alatt hajtottuk végre. Ez az erőltetett fejlődés volumenében és szerkezetében torz, minőségében egyre gyengébb, a gazdaság igényeitől elszakadt és nagyon költséges felsőoktatást hozott létre. A hazai felsőoktatásban (vagy abból) élők személyes tapasztalataikból tudják, hogy a felsőoktatás kiterjedésével az oktatók és a követelmények színvonala is csökkent.

(Új törvény - régi módon) A felsőoktatási reformnak nevezett újabb "fejlesztés" 2002-ben kezdődött a titokzatos nevű CSEFT (Csatlakozás az Európai Felsőoktatási Térhez), majd a Magyar Universitas program keretében, amelyet most a felsőoktatási törvény zárna le. A hoszszú folyamat mindvégig azt a látszatot szerette volna kelteni, hogy a jövőnek, a fiatalok nemzedékének készül. Valójában csak a felsőoktatási intézmények rövid távú érdekeit fejezi ki és képviseli.

Nyugaton a felsőoktatás tömeges kiterjesztésének egyik útja a kétéves felsőfokú szakképzés nagyarányú és sikeres kiépítése volt. Nálunk jó másfél évtizedes késéssel és - nem véletlenül - oly módon vezették be, hogy közel tíz éve ismétlődően kudarcba fullad a hallgatók érdektelensége miatt. Ezen túlmenően konzerválni akarják azt, hogy a képzésük szakközépiskolában történjen, noha a főiskolák kapacitása csak jóval drágábban és nehezen használható ki. Ezt az egyre botrányosabb helyzetet súlyosbítaná a most javasolt törvény, amely kimondaná, hogy a felsőfokú szakképzés "nem ad felsőfokú végzettséget".

A törvény deklarált célja a "Bolognai egyezményben" rögzített több fokozatú egyetemi képzés - azaz a hároméves alapképzés és az erre épülő kétéves mesterképzés - megvalósítása. Ennek azonban az lenne az előfeltétele, hogy megtörténjék a szétaprózott felsőoktatási intézmények integrációja nagy egyetemi központokba. Csakhogy ezt nálunk nagyobbrészt formálisan hajtották végre, a főiskolák valódi integrációja elmaradt.

Az "európai felsőoktatási térség" alapvető követelménye a minőség javítása. A törvénytervezet ezt az Akkreditációs Bizottság útján képzeli biztosítani, noha annak eddigi működése már megmutatta, hogy léte a minőség javításának legfeljebb egyik feltétele. A minőségi követelmények ugyanis csak akkor érvényesülhetnek, ha azokat a munkaerőpiac képviselői, az elhelyezkedés előtt álló végzős fiatalok, az oktatók, valamint az oktatáspolitika vezetői érdekeinek összehangolása eredményezi.

Ennek azonban eleve ellentmond a hallgatók intézményválasztásának és az állami finanszírozás javasolt összekapcsolása, amely teljesen mellőzi az előbbi követelményeket. Ez ugyanis csak akkor működhet racionálisan, ha szerves kapcsolat alakul ki a képzés minőségi követelményei (minőségbiztosítás), a pályakezdő fiatalok elhelyezkedése, a munkaerőpiac és a felsőoktatás között. A minőséget az is veszélyezteti, hogy a középszintű érettségit is elfogadó és a hozott pontszámra épülő felvételi rangsorolás a gyengébb középiskolák tanulóinak kedvez. Az elmúlt tíz évben oktatási minisztereink egyike sem adott választ arra, hogyan akarja a felsőoktatást összehangolni a munkapiac követelményeivel. Erre a problémára a jelenlegi tervezet is csak felületes válaszokat ad.

A törvénytervezet helyes gondolata a minőségi követelményeket támasztó és az erőforrásokkal takarékoskodó menedzservezetés kialakítása. A paragrafusok labirintusában azonban ez is utat tévesztett. Kifejlesztése elsődlegesen nem pénzt, hanem hozzáértést igényel. A tervezet szerint továbbra is akadémiai elvárások és nem gazdálkodási és menedzserkompetenciák alapján választott vezetők és intézményi tanácsok döntenének.

A törvénytervezetben felvázolt finanszírozás a hatalmas pénzforrás elosztásában a normativitás helyett a szubjektivitásnak ("eseti, speciális intézményi feladatok", "a kiemelkedő tevékenységet folytató intézmények" stb.) enged teret. A hallgatók pedig rászorultság alapú támogatás helyett feltétel nélkül, a minimálbérhez kapcsolva, azt a diákhitellel nem összehangolva jutnának támogatáshoz.

Közgazdaságilag irreális az a cél is, hogy az államilag finanszírozott hallgató 12 féléven keresztül jogosult az ingyenes tanulásra és támogatásra, ráadásul attól függetlenül, hogy állami vagy magánintézmény hallgatója. A nálunk jóval fejlettebb országok majd mindegyikében ezzel ellentétes tendenciák érvényesülnek.

(Egeret szültek a hegyek) A törvénytervezet áttekintése azt mutatja, hogy az eddigi alternatívák közül ez a leggyengébb. A tervezet igazolni látszik a születéséről elterjedt híreket, amelyek szerint az oktatási miniszter, miután látta, hogy az előző javaslatok egyike sem nyerte el az egyetemek és főiskolák vezetőinek, valamint a hozzájuk kapcsolódó szervezetek tetszését, összehívta a felsőoktatás "ernyő" (mondhatnánk érdekérvényesítő) szervezeteinek (MRK, FFK, MERSZ, FTT, MAB stb.) vezetőit, és javaslatukat kérte az általuk elfogadható előterjesztésre. Az így keletkezett "anyagot" öntötték az OM jogászai a törvénytervezeti formába.

Ez az út nem járható! A közoktatás fejlesztése sem megoldott még, de legalább jó irányba halad. A felsőoktatás azonban 1992 óta egyre inkább utat és irányt téveszt. Márpedig a felsőoktatás a közoktatás fejlődésének (tudniillik a pedagógusképzés és a hiányzó oktatáspolitikai kutatások fejlesztésnek) is a kulcsa.

Ez a törvénytervezet nem lehet a felsőoktatás fejlesztésének programja. Nem felel meg a felsőoktatás, még kevésbé a fiatalok érdekeinek, legkevésbé a nemzet jövőbeli céljainak. Eredményes és hatékony felsőoktatás-politika nélkül nem fejlődhet népességünk tudása, és zsákutcába jut társadalmunk és gazdaságunk.

Az eddigi csalódások és kudarcok elsődleges felelősei az 1995-2005 közötti korszak oktatási miniszterei és felsőoktatási helyetteseik. A jelen és a jövő kormányai következetes munkával enyhíthetik, de teljesen csak hoszszú távon szüntethetik meg a problémákat. Nagy teher hárul a jövő nemzedékre és vezetőire, mert az elmúlt évtizedben az oktatás a szükségesnél és lehetségesnél alacsonyabb tudással és szükségestől eltérő munkára készített fel mintegy másfél millió fiatalt.

Egyre nyilvánvalóbbak a felsőoktatás képzési szerkezetének, volumenének és minőségének kudarcai, s a diplomások gazdasági beilleszkedésének problémái. Vajon mikor jön el az idő, amikor a kárt okozó politikusok és vezetők felelőssége is nyilvánvalóvá válik mindenki előtt?

A felsőoktatást ki kellene szabadítani a pártpolitikai harcok és a választási propaganda hálójából, amelynek nyomán az ország és a fiatalok érdeke helyett a politikai sikerhajhászás érvényesül. Vissza kell térni a kilencvenes évek elején megkezdett útra! A felsőoktatást is magában foglaló oktatáspolitikai stratégiát kell kidolgozni!

A jelenlegi helyzetben talán az lenne a legjobb, ha ezt a feladatot egy olyan, a pártoktól független, nagy tekintélyű testületre bízná a kormány, amelyben a munkaadók szervezeteinek képviselői meghatározó szerepet kapnak. Irányításuk alatt oktatáspolitikában jártas szakértő munkacsoport készíthetné el az oktatásfejlesztési stratégia tervét. A terv kidolgozása és végrehajtása pedig legyen szerves része a nemzeti minimum programnak!

Copyright 2005 Élet és Irodalom. Minden jog fenntartva.