Kölcsönképzés visszajár
Vita az utólagos képzési hozzájárulásról
2006. június 08. 11:13
Utolsó módosítás: 2006. június 08. 11:14
Rövid távon sem a felsőoktatás, sem a költségvetés nem profitál a kormány nagy vitát kiváltó ötletéből, amely utólag fizettetné meg a képzés költségeit a diplomásokkal. A még a tandíjpártiakat is megosztó javaslat támogatói az esélyegyenlőség biztosítékát látják az ausztrál modell meghonosításában.
Úgy fél a kormánykoalíció a tandíj bevezetésétől, mint ördög a tömjénfüsttől: az 1998-as választási vereség óta a szocialista és a szabaddemokrata politikusok minden lehetséges fórumon tagadják, hogy akár csak eszükbe is jutna a tandíj, miközben nyilvánvaló, hogy szeretnék bevezetni, csak politikai okokból nem merik újra megtenni. A második Gyurcsány-kormány most egy trükkel próbálkozik: lesz ugyan tandíj, ám azt csak a diploma megszerzését és a munkába állást követően kell majd meg-, illetve visszafizetni, leánykori neve pedig az "utólagos képzési hozzájárulás".
Nem tandíj, inkább egyfajta diplomásadó - jellemezte az új konstrukciót a HVG-nek Szabó Zoltán szocialista képviselő, az Országgyűlés oktatási bizottságának elnöke. A koncepció egyik szakmai szülőatyja, Semjén András közgazdász viszont maga is inkább "később visszafizetendő tandíjhoz" hasonlította az új leleményt. A különbség szerinte abban áll, hogy míg a diplomásadót mindenkinek fizetnie kellene, amíg munkában áll, addig az új konstrukcióban csak azt, a képzés jellegétől függő összeget kell visszautalniuk az egykori hallgatóknak, ami diákkorukban a nevük mellé került.
Az utólagos fizetésről szóló elképzelését egyébként Semjén még 2002-ben vetette papírra az akkori felsőoktatási reformmunkálatok keretében, ám nagy sikert nem aratott vele. Magyar Bálint oktatási miniszter például azt nyilatkozta, hogy "ezzel csak azok riogatnak, akik egy artikulálatlan vita kialakításában érdekeltek" (HVG, 2003. július 17.). Információink szerint azonban nem is a miniszter, hanem akkori politikai államtitkára, a miniszteri székben várhatóan a jövő héten örökébe lépő Hiller István volt az, aki ellenezte a tervezetet.
Az oktatási kormányzat négy évig csak kerülgette a forró kását. A hosszas vajúdás után idén március 1-jén életbe lépő új felsőoktatási törvényben pedig egyenesen kimondatott: egy diplomát bárki ingyenesen megszerezhet, vagyis 12 félévet ingyen tanulhat a felsőoktatásban. A törvény elfogadásával a koalíció sikeresen kivédte, amit 1998-ban nem tudott, hogy a választási kampány egyik központi témájává váljon a tandíjról szóló vita. Ha mégis fölvetődött a kérdés - mint például a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája által idén februárban szervezett kerekasztalon -, a kormánypárti oktatáspolitikusok határozottan kijelentették, hogy nem lesz tandíj.
A választások után azonban sietve leporolták a Semjén-féle tervezetet. Magyar Bálint oktatási miniszter már áprilisban ecsetelni kezdte az eddig egyébként csak három országban elfogadott szisztémán alapuló (lásd Messziről jött ötlet című írásunkat), utólagos képzési hozzájárulás előnyeit. A kormányprogram várható jövő heti elfogadása után pedig már alighanem csak a részletek tisztázása marad hátra.
"Az egyik alapvető kérdés, hogy fennmaradjon-e az államilag finanszírozott és a költségtérítéses oktatás kettős rendszere" - mondta a HVG-nek Semjén. Jelenleg ugyanis az összes hallgató fele, ezen belül a nappalisok 85 százaléka államilag finanszírozott, a többi költségtérítéses. A közgazdász szerint a tiszta helyzet az lenne, ha megszűnne ez a kettősség, azaz minden érettségizett bekerülhetne a felsőoktatásba, az oktatás díját pedig később fizetné vissza. Ez azonban az első években nyilvánvalóan komolyan megterhelné az intézmények költségvetését, a hiányt pedig az államháztartásnak kellene pótolnia, amire nincs fedezet.
3-6 százalék
Bár a kormány és a szocialista oktatáspolitikusok elképzelése egyelőre különbözik abban, mi is legyen az utólag befizetendő összeg számításának alapja (lásd Mennyi lesz az annyi? című írásunkat), az már biztosnak látszik, hogy a felsőoktatásba 2007-től felvett, államilag finanszírozottnak nevezett diákoknak úgynevezett egyéni képzési számlájuk lesz, s ezen vezetik majd, hogy mennyit kell a munkába állásuk után visszafizetniük. Az összeg kamatmentes lenne, ám a mindenkori inflációval indexálnák. A visszafizetési kötelezettség akkor lépne életbe, ha a diplomás éves keresete eléri a mindenkori havi minimálbér negyvenszeresét (ez jelenleg havi 208 300 forint bruttó bért jelent). Ekkortól adó módjára, havonta kellene törleszteni a tartozást, amit az APEH hajtana be. A törlesztés mértéke a keresettől függően 3 és 6 százalék között lenne.
A tandíjfizetés - ami egyébként korántsem általános az EU-ban (lásd ábránkat a 9. oldalon) - leginkább arra jó, hogy csökkentse az állam költségeit. Mégpedig úgy, hogy részben azok állják a felnőttoktatás költségeit, akik igénybe veszik. Több országban azonban úgy látják - s ezzel érvel többek közt Sió László, a Fidesz oktatási szakértője is -, hogy a diplomások magasabb keresetükkel és szakértelmükkel nemcsak maguknak, hanem az államnak is hasznot hoznak, részben a munkájuk, részben a progresszív személyi jövedelemadó révén. Magyarán: az, hogy az állam finanszírozza a legtehetségesebb diákok felsőfokú tanulmányait, sokszorosan megtérülő befektetés. Szakértők azt is felvetik, hogy az állami férőhelyek finanszírozásával a mindenkori kormány a különböző munkaerő-piaci előrejelzések alapján azt is eldöntheti, milyen képzéseket rendel meg adott évben a felsőoktatástól. Magyarországon például sokkal több természettudományos és műszaki diplomásra lenne szükség.
A tandíjnak azonban nem csupán az állami költségvetésre való jótékony hatását emelik ki az azt pártoló szakértők. Polónyi István szerint - aki több könyvet írt már az oktatásfinanszírozásról - a tandíj azért is jó, mert növeli a tanulás kockázatát, ezzel a résztvevők fegyelmét és felelősségérzetét, s javíthatja az oktatás minőségét is. "Aki fizet, az jobban számon kéri a minőségi oktatást" - mondta a HVG kérdésére Polónyi. Sió László ezt viszont azzal cáfolja, hogy noha jelenleg a hallgatók fele fizet az oktatásért, ám ez egyáltalán nem látszik meg a minőségen, "sőt sok esetben a hallgató a pénzén nem is több tudást, magasabb követelményeket szeretne vásárolni, hanem egyszerűen csak diplomát".
A tandíj egyik legnagyobb problémájának azt tartják a szakértők, hogy növeli az esélyegyenlőtlenséget. Ezt például a kormánnyal a felsőoktatási reform ügyében élesen szemben álló, ám a tandíj bevezetését pártoló Egyesület a Felsőoktatásért nevű szervezet egy nagyarányú támogatási rendszer bevezetésével látja kiküszöbölhetőnek. "Szerintünk akár még a tényleges képzési költség is lehetne a tandíj, ám azt komoly, akár a tandíj 80-90 százalékára rúgó ösztöndíjrendszerrel kellene kombinálni" - mondta a HVG kérdésére Keszei Ernő egyetemi tanár, az egyesület egyik vezetője. Az utótandíj szerinte nem old meg semmit: azzal a nagyon szűkös anyagi helyzetben levő egyetemek a közeljövőben nem nyernek. Ráadásul arra sincs garancia, hogy az így befolyt összegeket tényleg visszaforgatnák a felsőoktatási intézményekbe, és tényleg azokba, ahol a fizető hallgatók végeztek. Az utólagos fizetés támogatói - például Ónody Tamás, Magyar Bálint tanácsadója, aki a Népszabadság keddi számában terjedelmes írásban fejtette ki véleményét - viszont azzal érvelnek, az esélyegyenlőtlenségi problémára gyógyírt jelent, hogy csak a várható kereset függvényében kellene fizetni.
Nem teljesen így látja ezt az amúgy tandíjpárti Polónyi István, aki nem ért egyet az utólagos fizetéssel. "A költségtérítésesek és az államilag finanszírozottak között továbbra is fennmarad a különbség, csak épp az előbbieknek most és azonnal kell fizetniük" - mondta a HVG-nek. Az állam sem nyer számításai szerint sokat az üzleten, hiszen az utólagosan befizetett tandíj még évtizedekig alig befolyásolja a kormányzatok felsőoktatási ráfordításait, sőt félő, hogy szokás szerint a befolyó pénz belekerül majd az állami "nagykalapba", s - mint az a tandíj 1995-ös bevezetése után is történt - nem lesz belőle többletforrás. Pedig Semjén András 2002-es koncepciója még maga is azzal számolt, hogy az utólagos tandíjfizetés csak akkor vezethető be, "ha a bevezetés utáni néhány évben a költségvetés képes és hajlandó a többletforrások megelőlegezésére".
RIBA ISTVÁN
Messziről jött ötlet
2006. június 07. 00:00
Utolsó módosítás: 2006. június 07. 18:08
Ausztrália, Új-Zéland és a módszert alapelveiben 2006 szeptemberétől alkalmazó Nagy-Britannia után Magyarország lehet a világon a negyedik ország, amely a felsőoktatás-finanszírozásban bevezeti az úgynevezett felsőoktatási hozzájárulási rendszert. Az Ausztráliában 1988-ban törvényileg elfogadott modell lényege, hogy az államilag támogatott felsőoktatásban tanulók - függetlenül attól, hogy valójában eljutnak-e a diplomáig - kötelesek hozzájárulni az oktatás költségéhez, amint azt jövedelmük lehetővé teszi. A hozzájárulás esetükben azt jelenti, hogy az évek során az oktatás valós értékének 30-40 százalékát fizetik vissza a diákok, a nagyobbik hányadot az állam utalja az egyetemeknek.
A rendszer kialakításakor a tanegységeket, vagyis a krediteket jellegük szerint három "árkategóriába" sorolták. Az első, legolcsóbb csoportba tartoznak például a bölcsészeti és pedagógiai, a középkategóriába egyebek mellett a számítástechnikai, gazdasági, míg a csúcskategóriába az orvosi vagy jogi kurzusok. A hallgatók a kreditkombinációk kiválasztása mellett azt is eldönthetik, mikor kezdik meg a törlesztést. Ha egy - az egyetem által megadott - határnapig kiegyenlítik a számlát, vagy legalább annak 500 ausztrál dollárnyi részét, a kifizetett részre 25 százalék kedvezmény jár. A második lehetőség, hogy a diák később, de még az adóhivatal által megállapított határidő előtt fizet; ez esetben 15 százalék az engedmény. Az ausztrál felsőoktatási intézmények tanulóinak többsége azonban a statisztikai adatok szerint a harmadik lehetőséget választja, vagyis akkor kezd törleszteni, amikor a jövedelme már átlépte azt a küszöböt, ami után nincs haladék. A jövedelemsávokat a behajtással megbízott adóhivatal a fogyasztóiár-indexnek megfelelően évente módosítja. Az adóhivatal az exegyetemisták éves jövedelme alapján nyolc kategóriát állított fel, s ezekhez rendelte a fizetés mértékét meghatározó százalékos kulcsokat. A legalacsonyabb fizetési osztályba kerülők esetében automatikusan halasztják a visszatérítést, a legmagasabb sávba soroltaknak viszont a hozzájárulási kötelezettségük 6 százalékát kell évente befizetniük az államkasszába.
A rendszer hívei által igazságosnak, méltányosnak és rugalmasnak tartott konstrukcióval kapcsolatban időnként kritikai észrevételek is megfogalmazódnak. A Journal of Population Research című ausztrál demográfiai folyóirat néhány éve például azt a kérdést feszegette, vajon az oktatási hozzájárulás pályakezdő értelmiségiekre hárítása hosszú távon nem hat-e majd károsan a gyermekvállalási kedvre annak fényében, hogy a diplomások az országos átlaghoz képest amúgy is későbbi életkorban vállalkoznak családalapításra. A "tanulj most, fizess később" gyakorlatának népszerűsége egyébként a jelek szerint még az ausztrál törvényhozókat is meglepte. A felsőoktatás-finanszírozási törvény 1988-as alapváltozatát többször is módosították, rendszerint épp annak érdekében, hogy kedvet csináljanak az azonnali térítéshez, illetve az előtörlesztéshez; ezért emelték például 1993-ban 15 százalékról 25 százalékra az azonnal fizetők kedvezményét, illetve vezették be 1995-ben az előtörlesztés után járó jóváírást. Kérdés, milyen sikerrel; a hivatalos statisztikai adatok szerint Ausztráliában az elmúlt években egyre dinamikusabban, ma már átlagosan évi 1 milliárd ausztrál dollárral nő az utótandíj-adósság összértéke, ami az elmúlt tanévben elérte a 10 milliárd dollárt.
Kérdés, hogy az ausztrál modell lassanként begyűrűzik-e Európába, ahol ma különböző tandíjfizetési-hozzájárulási rendszerek működnek. Egyes országokban, mint például Dániában, nincs semmiféle kötelező díj, míg például Finnországban a diákszervezetek működéséhez kell névleges összeggel hozzájárulni. Szlovákiában regisztrációs díj címén szednek néhány eurónak megfelelő összeget, ugyanezen a címen kell Izlandon is fizetni, igaz, ott évi több száz eurót. Más országokban - mint például Magyarországon vagy Litvániában - az államilag nem finanszírozott egyetemi-főiskolai helyekre számolnak költségtérítést, Csehországban pedig annak kell fizetnie, aki a szakonként hivatalosan megállapított időnél tovább marad az iskolapadban.
Törlesztő részletek
2006. június 07. 00:00
Utolsó módosítás: 2006. június 07. 18:09
A tandíj bevezetését 1993-ban a hatpárti konszenzussal elfogadott felsőoktatási törvény mondta ki. Megfizetésének tényleges határidejét előbb az 1994-es választások utánra, majd 1995-re, végül 1996-ra halasztották. A bevezetés tényleges dátumát aztán a Horn-kormány - a Bokros-csomag részeként - előrehozta 1995 szeptemberére. A hallgatóknak a tanulmányi eredményük alapján differenciált tandíjat kellett fizetniük, minimum 2 ezer forintot havonta. Az alaptandíjon felül az intézmények - maximum 8 ezer forintos - kiegészítő tandíjat is szedhettek, illetve szedhettek volna, mert a lehetőséggel nem éltek. Az 1998-as választások előtt az első diploma ingyenességének ígéretével kampányoló Orbán-kormány a tandíjat formálisan nem szüntette ugyan meg, de tandíjmentességet adott az államilag finanszírozott első alapképzésben, az első kiegészítő alapképzésben, valamint az első akkreditált iskolai rendszerű felsőfokú képzésben részt vevőknek. Ez a rendszer élt az új felsőoktatási törvény tavaly decemberi elfogadásáig, amelyből kikerültek a tandíjra vonatkozó részek. Az alábbiakban parlamenti tandíjviták jellemző felszólalásaiból válogattunk.
"A tandíjfizetés lehetőséget biztosít az egyetemi tanulólétszám növelésére, az anyagilag hátrányos helyzetű tehetséges diákok hathatósabb támogatására, és ösztönözni fog a jobb eredményre való törekvésre." (Andrásfalvy Bertalan, MDF - 1992. szeptember 22.)
"Közkeletű indoklás, hogy azért kell tandíjat fizetni, hogy a hallgató megrendelői szerepbe kerülhessen. Azonban nemigen vehetjük ezt komolyan, hogyha látjuk, egy intézmény éves költségvetésében a tandíjbevétel alig érheti el körülbelül a 3 vagy az 5 százalékot, miközben bármelyik egyetem vagy főiskola egy jó lobbimunkával vagy helyzetének sanyarúra festésével ennek a többszörösét szerezheti meg." (Pokorni Zoltán, Fidesz - 1994. augusztus 30.)
"Önmagában Magyarországon annak a kérdésnek a felvetése, hogy kell-e tandíj, azt hiszem, nem indokolt: ebben egyetértés van az érintett pártok között. Az egy másik kérdés, hogy mikor kell. Ugye ha éppen be akarjuk vezetni, akkor soha nem kell. (...) Azt a méltányosságot helyre kell állítani, amely jelenleg nem működik Magyarországon: hogy tudniillik ma a korosztályon belül minden hatodik állampolgárnak van lehetősége bekerülni a felsőoktatásba, miközben ennek teljes költségét jelenleg az egész társadalom vállalja." (Horn Gábor, SZDSZ - 1995. április 26.)
"A tandíj egyetlenegy esetben jogos: ha a magyar felsőoktatás egy igen határozott fejlesztésen megy keresztül, és kialakul az a nyugat-európai értelemben vett nyitott kreditrendszerrel rendelkező, a hallgatók jóval nagyobb arányát bebocsátani kész felsőoktatási struktúra, amit sokan ebben a teremben és az országban a felsőoktatási fejlesztési törvénytől várunk. Ha nincs törvény, akkor a tandíj nemcsak értelmetlen közgazdasági értelemben, hanem erkölcstelen is, (...) annak a megnyilvánulása, hogy a hallgatók is járuljanak hozzá valamilyen módon az államháztartás kormány által szükségesnek ítélt stabilizációjához." (Pokorni Zoltán, Fidesz - 1995. május 17.)
"Az a fajta elképzelés, amely nem a tandíj eltörlése, hanem a tandíjmentesség kiterjesztése, tulajdonképpen egy olyan helyzetet fog teremteni, amely eredményeképpen egyáltalán nem azok a rétegek lesznek a kedvezményezettek, amelyekről beszéltünk. (...) Ha tandíjmentesség van, akkor ez azt is jelenti, hogy minden magyar állampolgárnak alanyi jogon jár nemcsak a közoktatás, hanem a felsőoktatás is. Ez már nem 15-20 milliárdos költségvetési többletet jelent, hanem néhány százmilliárdos vagy ennél is nagyobb összeget." (Horn Gábor, SZDSZ - 1998. június 30.)
"A tandíj szimbolikus ügy volt 1998-ban is, és az ma is. A tandíj eltörlése esélyegyenlőséget jelent, a tandíj esélykülönbséget, esélytelenséget jelent." (Révész Máriusz, Fidesz - 2002. február 26.)
"Ami a tandíj eltörlését illeti, hadd emlékeztessem a képviselő urat, hogy az havi 2 ezer forint volt, majd önök négy éven keresztül nem emelték a hallgatói normatívát, aminek következményeként a hallgatókat havi 3 ezer forint veszteség érte. Ez állítható szembe a 2 ezer forintos tandíj eltörlésével." (Kuncze Gábor, SZDSZ - 2002. december 10.)
"Önöknek a felsőoktatásról állandóan a tandíj jut eszébe. Azt szeretném elmondani itt is, most is, hogy nem lesz tandíj, nem lesz általános tandíj, ugyanakkor viszont szeretném, ha önök is szembenéznének azzal a ténnyel, hogy ma is a hallgatóknak több mint a fele költségtérítést fizet, amely sokkal nagyobb összeg, mint a Horn-kormány idején létező egyszeri általános tandíj." (Arató Gergely, MSZP - 2004. február 24.)
"Nem mi vagyunk, akik tandíjjal riogatunk. Magyar Bálint oktatási miniszter egy konferencián mondta, hogy bizony a tandíj ügyének kérdését nem lehet megkerülni, amikor a magyar felsőoktatás finanszírozásának megújításáról gondolkodunk. Azt, hogy én most ebben az ügyben Magyar Bálintnak vagy Arató Gergelynek higgyek, viszonylag nehezen tudom eldönteni, de kérem, hogy ezt a gyengeséget bocsássák meg nekem." (Szijjártó Péter, Fidesz - 2004. február 24.)
Mennyi lesz az annyi?
2006. június 07. 00:00
Utolsó módosítás: 2006. június 07. 18:08
Jelenleg még bonyolult kiszámítani, mennyit is kell majd a diákoknak visszautalniuk az utólagosan fizetendő tandíj formájában. Szabó Zoltán (MSZP), a parlament oktatási bizottságának elnöke szerint éppen annyit, amennyit az ugyanabba az intézménybe és ugyanarra a szakra járók költségtérítésként fizetnek. Az OM által készített koncepció viszont azzal az összeggel kalkulál, amennyibe a képzés ténylegesen került, azaz az államilag finanszírozott hallgatók után járó képzési és a - több összetevőből (például hallgatók, alkalmazottak száma alapján) kiszámított - fenntartási normatíva összegébe. Ez utóbbi viszont jelenleg számos helyen több, számos helyen kevesebb, mint a költségtérítéses hallgatók által befizetett díj.
Ez a probléma részben megoldódik, a kormányprogram ugyanis úgy fogalmaz, hogy a költségtérítés nem lehet kevesebb, mint a képzési és fenntartási normatíva együttes összege. Ez viszont egyebek között épp azt a területet érinti súlyosan, amelyre pedig egyre több hallgatót kellene felvenni: a természettudományt. Jelenleg ugyanis erre a képzésre 120 ezertől 420 ezer forintig terjed az éves költségtérítés díja, ám egy márciusi, a normatívákról szóló kormányrendelet szerint ezentúl a képzési normatíva már önmagában is eléri a legmagasabb költségtérítést, azaz évi 420 ezer forint lesz. A fenntartási normatívát is beleszámítva tehát a természettudományi szakok költségtérítéses hallgatóinak jóval többet kell majd fizetniük a képzésükért, mint eddig.
Sok esetben viszont máris több a költségtérítés, mint amennyibe a kormány szerint a képzés kerül. Az orvosi szakok esetében a fenntartási normatíva nélkül egy hallgató - mai árakon számolva - 4 millió 380 ezer forintba kerül a tanulmányok hat éve alatt. Ezzel szemben a költségtérítéses hallgatók a négy orvosegyetem egyikén sem jönnek ki 10 millió forintnál kevesebből, sőt a Semmelweis Egyetemen több mint 15 milliót kell fizetniük a diploma megszerzéséig. Ha ezt az összeget kellene egy orvosnak majd a kormány által vázolt feltételekkel visszafizetnie, a jelenlegi kereseti szisztéma fennmaradása esetén könnyen megjósolható, a döntő többség már nyugdíjas lesz, s még akkor sem ér a törlesztések végére.
Jogászoknál van, ahol többet, van, ahol kevesebbet kellene az utólagos képzési hozzájárulás címén kifizetni, mint amenynyit ma költségtérítésként a különböző intézményekben elkérnek tőlük. Képzési normatívájuk jelenleg egy évre 235 ezer forint. Az ELTE-n ennél ma már egy félévre is többet fizetnek a költségtérítéses hallgatók, Pécsett, Győrben és a Pázmányon viszont az egész éves költségtérítési díj sem éri el a képzési normatíva összegét. Tehát ha valaki az ELTE-n végez, és a költségtérítés összegét kell majd visszafizetnie, akkor a jelenlegi állapot szerint 2,5 millió forinttal tartozik majd az államnak, míg ha például Pécsett, akkor ennek mintegy a felével.
A közgazdász, gazdálkodás szakosoknál hasonló bizonytalanságok vannak. Míg a Corvinuson vagy más egyetemi - s egyes főiskolai - kurzusokon a költségtérítés lényegesen magasabb a képzési normatíva 235 ezer forintos éves összegénél, addig a vidéki főiskolák gazdálkodási szakjain nagyjából megegyeznek a díjak az állami normatívával. Ha tehát ők a hároméves alapképzés után abbahagyják tanulmányaikat, akkor 1 millió forintnál kevesebbet kell majd visszafizetniük, míg ha a mesterképzésben folytatják, akkor ez az összeg több mint félmillió forinttal nő.
A normatíváról szóló kormányrendelet szerint a képzési normatíva legalább 200 ezer forint évente. Ehhez képest nagyon sok olyan képzés van jelenleg a felsőoktatásban, amelyért a költségtérítéses diákoknak évente mindössze 100-120 ezer forintot kell fizetniük. Sokan közülük tehát azzal szembesülhetnek majd a kormányprogram megvalósulása esetén, hogy ez az összeg akár a duplájára is emelkedhet. A helyzetet súlyosbítja, hogy ezekre a szakokra - ilyen például a szociálpedagógia - főleg nem a tehetősek, hanem a jórészt vidéki, kevésbé kiemelkedő teljesítményt nyújtó, ám diplomát szerezni óhajtó diákok járnak.